2011. 04. 17.
ZOMBIK A KACAGÓ TAVASZBAN
Tudósításom harmadik részéhez ért a májas olvasó! S ebben az utolsó kis impresszió-buborékban (melyet az örökkévalóság könyörtelen tűhegye pukkant majd szét) elárulom elsőként, hogy a csülkös bablé kiemelkedő minőségűre sikeredett, külcsíny és belbecs laza harmóniája, szférák zenéje etc. Az omlós csülökhús dijoni mustárral, majonézes tormával, puha, lágy kenyérrel; a rendesen bezöldségelt, megpetrezselymezett leves tejfellel, balzsamecettel. Ha mindenképpen bele akarnék kötni saját opusomba, akkor a fokhagyma leheletnyi hiányát hozhatnám fel talán – de hát tudjuk, fokhagymából sosem elég.
Nem akarok én Könyvfesztiválra menni, de a füstölt csülök egy rosé fröccs után kiált. Leugrom tehát a ragyogó napsütésben a Gyöngy Presszó teraszára, onnan meg csak át kell lépni a Millenárisba – hát átlépek, mi az nékem.
Különben is, már kezd rutinná válni ez a fesztiválozás. Pavlovi reflex-szé. Felkelés, olvasgatás, ebéd, fröccs, fesztivál. Nyúlok utána, mint kávé közben a cigiért. Most is, mire odanézek, a Gyöngy terasza már sehol, a Fesztivál bejárata előtt állok, és kedves íróbarátok megértő közegében nyihogok. Eszünkbe jut egy vadonatúj író-definíció (Flour Mizujának stíljében): „Író az, aki csak akkor iszik, ha úgy van, és általában úgy van.”
www.youtube.com/watch
A Könyvfesztivál ugyanis nem rendezvény, hanem életmód. Karneváli létezés. Negyednapos, püffedt arcú, véreres szemű kiadók és literátorok bolyonganak a pavilonok között életunt zombikként. (Szét vagyunk esve, mint két kicsi legó!) Igen, ők azok, akik 3 nappal ezelőtt még csillagszemű, tehetségtől kicsattanó, optimista, magabízó lények voltak, és fürdöttek a könyvünnep mámoros levegőjében.
Apropó fesztivál! A jómúltkor hőbörögtem kicsinyt B. I. barátomnak egy Tankcsapda-koncert közben a pultnál: „Felháborító ez a rohadt, felvizezett fesztiválsör!” Mire rezignáltan csak annyit válaszolt: „Öreg, ne haragudjék oly nagyon, ez miattunk van, a fesztiválsört csakis azért találták fel, hogy mi megéljük az 50. születésnapunkat!” Na, hát itt inkább a „fesztiválfröccs” dívik, de már ez is rendesen taccsra küldte a magyar irodalmat.
Hogy ezen a nyomvonalon maradjunk, meghallgatjuk nagy kedvencünk, Czeizel Endre beszélgetését Nagy Gabival. Én minden negyedikes gimnazistának kötelező olvasmánnyá tenném magyar irodalomból a doktor úr „Aki költő akar lenni, pokolra kell annak menni” című könyvét, melyben magyar költő-géniuszok testi és lelki betegségeit elemzi. Végtelenül tanulságos munka. Jaj a legyőzötteknek, avagy süssünk-főzzünk másnaposan c. könyvünkben is idéztük Czeizel doktort: „Szerb Antal gigantikus Kölcsey-esszéjében kerekperec kijelenti, hogy egyik nagy magyar költő sem volt ’részeges természetű’. Ám vannak más vélemények is. A kiváló Czeizel Endre 21 magyar költőgéniusz (Balassitól Nagy Lászlóig) szeszesital-fogyasztását vizsgálta meg, s erre a végeredményre jutott: az ifjúkortól a koporsóig tartó iszákosság mindössze két költőre volt jellemző – Adyra és Weöresre;
Vörösmarty és Pilinszky csak életük második felében (jórészt depressziójuk miatt) lettek részegessé; Juhász Gyula és Kassák eleinte ugyan jócskán piásak voltak, ám később lejöttek a szeszről; Balassi és Csokonai pedig csupán akkor volt pitykás, ha éppen katona- illetve diáktársaságba került. A 21 költőóriás között azonban csak két bornemisszát talált: Berzsenyit és Kölcseyt. Nézzük a statisztikát: míg a népességben a rendszeresen ivók aránya 40 %, addig a vizsgált poéták között 70 %. Míg a rendszeresen sokat ivó a népességben 2 %, addig a költői nemzetben 10 %. Míg a mértéktelenül sokat ivó és lerészegedő, ún. iszákos a népességben 3,5 %, addig a versfaragóknál 24! (És akkor még nem tettük szóvá, hogyan alakultak volna az arányszámok, ha Petrit is felveszi Czeizel doktor a listára, ha Hajnóczy vagy Cholnoky ’Pokoljáró’ László jelentékeny verseket is ír, ha Jeszenyin magyarnak születik, ha Kosztolányi nem jut kokainhoz és a pohár után nyúl, és így tovább.)”
Czeizel Endre a pódiumon bevallja, hosszú orvosi praxisa után (mely során számtalan szörnyű betegséggel találkozott) valami igazán lélekemelő, napfényes dologgal akart foglalkozni, így esett választása a magyar géniuszokra. Később a munka közben rájött: géniusznak lenni maga a pokol. Ennél csak egyetlen förtelmesebb dolog van az evilági létben: magyar géniusznak lenni. Na, ez az a csapat, ami vagy magát pusztítja el, vagy (ha esetleg ez mégsem sikerülne) mások törik ki a nyakát.
És végül Czeizel annyira érzékletesen meséli el Semmelweis „Az anyák megmentője” Ignác magyar géniusz bukását (eddig úgy tudtuk, megőrült, a közelmúlt kutatásai azonban bebizonyították, hogy féltékeny kollégái egy elmegyógyintézetbe csalták, ahol az ápolók agyonverték), hogy a rettenet hatása alatt szinte futva közelítjük meg az első bodegát, hogy fesztiválfröccsöt rendeljünk. Azután a Gyöngy Presszóban egy korsó Borostyán mellett már nem is remegünk annyira. Majd mire hazaérünk, és malacfülnyi szeletet vágunk a langyos csülökből, nos, akkor már újra annyira nyugodtak vagyunk, mintha a magyar géniuszok sorsáról sose hallottunk volna, és az életünk nem lenne egyéb, csak méznyalás, lakodalmas menet és kacagó tavasz. Ebben a sorrendben.
