A Könyvfesztivál mindig jó alkalom arra, hogy az ember megigyon egy fröccsöt régen látott kollégáival. Én is ezt teszem, Bächer Ivánnal találkozom a Lövőház és a Káplár utca sarkán a Gyöngy presszó teraszán. Tegnap este 10 óta nem láttam, akkor együtt léptünk fel egy gasztroirodalmi rendezvényen. Iván következetes ember, úgy tartja például, hogy a rosé kisfröccs alapegysége a kettő, rendes ember egy kisfröccsöt nem iszik, tudom hát a dolgomat, megyek a pulthoz. Ezután megtekintjük a Millenáris Park tavában a sovány kacsák és a furkósbot nagyságúra nőtt aranyhalak pompás és példamutató együttélését (kicsit ibsenes, kicsit zabhegyezős a pillanat),
és arra gondolok, hogy két pártra szakadt kis hazánk mennyit tanulhatna a kacsáktól és az aranyhalaktól. Körbejárjuk a helyszínt, beszagolunk ide-oda. Én például észreveszem, hogy a Magvető standnál a portrém elhelyezése nem sikerült éppen optimálisra, Burger Barna fotója konkrétan a pénztárgép mögé került. Szólok a pénztárosnak, aki készségesen elhúzza a pénztárgépet, hogy ravaszdi szemeim jobban látszódjanak. Nem kerültem amúgy rossz helyre, Tar Sándor alatt vagyok, és Vitray Tamás mellett. Mikor a szembe jövő Garaczi-házaspárnak elpanaszolom problémámat, látom szemükben az együttérzést, és ez bizony jól esik. – Rád tolták a pénztárgépet? – kérdezi Hunczuth László. – Rám, igen rám tolták – válaszolom csüggedten. Aztán eszembe jut, meg kéne nézni a Krúdy-féle Álmoskönyvben, mit jelent ez. Talán pénzt. Kasszírnővel álmodni, pénztárgép takar el: bankó áll a házhoz. Nini azzal vígasztal, hogy megtalálta a sapkámat, amit egy Halloween-party alkalmával a lakásukban hagytam. Végre egy jó hír. Irodalmi program után nézek. Meghallgatom Grecsó Krisztiánt, aki éppen arról beszél, hogy a nagyapja hazagyalogolt a Don-kanyarból, egészen Szentesig, már csak 8 kilométerre volt hazulról, konkrétan Szegvártól, mikor az oroszok elkapták, és visszavitték. A közönséget dermedt csend lepi meg. Iván szól, igyunk meg végre egy fröccsöt. Használható ötletnek tűnik. Szólok Bozsik Péternek, csatlakozzon, de azt mondja, ő nem iszik, mert böjt van. Ez is egy megközelítés. Ekkor szembe jön velem a Könyvfesztivál díszvendége, Per Olov Enquist, a magasugró bajnok (azt írják, 1,97 méter volt az egyéni csúcsa), tényleg hatalmas égimeszelő, melegítőben, ahogy egy sportolóhoz illik. Mennék a fröccsöm után (mert az irodalomnak, vagyis inkább az íróknak ezt a végtelen koncentráltságát már alig bírom, valóságos írószag van, 3 író/m² a sűrűség a termekben), de akkor elém áll egy olvasó, és azt mondja, szerinte én vagyok a ma élő legnagyobb magyar író. Eszem a szívedet, mondom az úrnak, aki azután bevallja, már benne van 5 Pilsner Urquell.
Hát mondom, micsoda balszerencse, végre egy olvasó, aki szerint én vagyok a legnagyobb élő magyar író, és arról is kiderül, hogy parkettarészeg. Bár az olvasó biztosít róla, hogy már a sörök előtt is így gondolta, azért ez így már nem az igazi. Megyek a fröccsöm után, elfogyasztom, közben köszönök ennek-annak, és elhatározom, hogy elolvasom az új Pelevint.
Végül megérkezik a gyerekem, aki éhes, eszünk egy kakashere-pörköltet és egy kolbászt, 3410 forintért. Bár a pörkölt kiváló, azért pofátlanságnak tartom, hogy majdnem 2000 forintért adnak egy műanyagtányérnyi, kisadag pöcőt. Mérgemben megiszom még egy Borostyánt a Gyöngy Presszóban Grecsóval, persze csak a keretes szerkezet miatt. 40 perc alatt megváltjuk a világot, és már indulok is haza, megfogadva, hogy most legalább egy napig a környékére sem megyek a Könyvfesztiválnak.